Túl sokat nem tudtam Ulmról. 120ezer ember lakja. Nyugodt vidéki város környezetét biztosítja, mint például Kecskemét. Ott született Einstein, alapvetően egy egyetemváros, melyet Budapesthez hasonlóan a Duna szel ketté. A Duna ulmi oldala Baden-Württemberghez tartozik, a neu-ulmi oldal pedig Bayern Freistaat-hoz. Megoszlanak a nézetek, hogy melyik tartomány jobb a másiknál, elég zavaros az indokrendszer is, de általában a focihoz lyukadunk ki, -ami engem messzemenően hidegen hagy- ebből adódóan a bajor oldal érzi magát mindig a menőbbnek, így ők nem restek kilógatni a tartományi zászlót az ablakaikon, vagy a házuk falára kitűzni.
Valahogy mindig a bajor oldalt céloztam meg lakás és állás terén is, aztán az élet folyton Baden-Württembergbe sodort, mondjuk ez engem egyelőre egyáltalán nem zavar.
Gyerekkori barátom, Rudi biztatására érkeztem az ulmi miliőbe, ő már 3 éve karbantartóként dolgozik egy faipari cégnél, kellemes munkakörnyezetben helyi viszonylatoknak megfelelő fizetésért. Sosem értette, hogy minek szenvedek otthon, mikor Ulmban meg lehet keresni az otthoni átlagos fizetés négyszeresét napi 10-12 óra munkával heti 5 napon. Ennek a zongorázható bérkülönbségnek köszönhetően hivatalosan hozzávetőlegesen 15ezer magyar lakik itt, akik kizárólag magyar okmányokkal rendelkeznek. Plusz azok száma, akik német állampolgárok lettek időközben, de ez az adat nem nyilvános.
A nyelvtudás egy bizonyos alapfoka nyilvánvaló követelmény ahhoz, hogy az ember el tudjon intézni hivatalos ügyeket, meg tudjon szólalni egy állásinterjún, találjon lakást stb. De a Rudi féle helyismeret és tanácsok és a nappalijában felkínált kanapé nélkül sokkal nehezebb lett volna az első hónap. A német nyelvet nem használtam már kb. 15 éve, de mikor kikristályosodott bennem a külföldi munkavállalás szándéka, egyből fogadtam egy magán tanárt, aki felfrissítette az egykori középfokú nyelvvizsga szintjét. Még nem is a hibátlan nyelvtanra helyeztük a hangsúlyt, hanem egy határozott társalgási szintet kellett elérni hozzávetőlegesen egy hónap alatt. Ez idő alatt felköhögtem kb. 1500 szót és újratanultam másik 1500-at az elfeledettek közül. Olvastam olyan cikket, hogy a külföldi munkavállaláshoz minimum 500 szó szükséges. Nekem eleinte ez a 3000+ szókincs is kevés volt, de van ulmi magyar ismerős, aki a -Ja, Nein, Danke- szókinccsel érkezett és 3 év elteltével most egy B1 Zertifikattal a kezében pózol facebookon.
A német emberek a közhiedelemmel ellentétben rendkívül türelmesek, barátságosak, befogadóak. Rengeteg előítélettel érkeztem, de kellemesen kellett csalódnom. Németország Európa motorja, de be kell látni, hogy csupán a németek nem tudják már meghajtani a saját gazdaságukat, egyszerűen több a munka mint a német. Csak annak nincs munkahelye, aki nem is akar dolgozni. Friss kimutatás szerint 98%-os foglalkoztatottság van, a maradék 2%-ot meg egész egyszerűen nem értem, mikor bemegyek az egyik véletlenszerűen kiválasztott logisztikai központba és 4 állás közül választhatok. Talán ők lehetnek azok, akik nem is akarnak dolgozni.
Mikor bejelentkeztem állandó lakcímre, vagy betegbiztosítóba, esetleg az adóhivatalnál voltam, mindenhol barátságos, segítőkész, kedves emberekkel és ügyintézőkkel találkoztam, úgy éreztem örülnek nekem, gondolván, hogy végre még egy adófizető érkezett! Ehhez igazodóan a rendszerük magyar szemmel nézve meglepően végiggondolt és automatizált. Miután bejelentkeztem állandó lakcímre, Rudi egyből elvitt az adóhivatalba, hogy kérjem ki az adóazonosítómat. A hölgy pedig két mosoly között tudtunkra adta, hogy ez egy felesleges kör volt, mert ők látják, hogy megérkeztem az országukba és gondolják, hogy dolgozni szeretnék, ezért várjak egy hetet és a postás hozza majd az adószámomat. Így is lett. Fel kellett ismernem, hogy Németország mindenki előtt nyitva áll. Az esélyt mindenki megkapja. Aki be tud illeszkedni azt bizonyos idő elteltével, (kb. 1 év) támogatják a jól működő szociális hálójukkal, aki nem tud a jogi keretek között mozogni, azt feltűnően gyorsan bevarrják, kiutasítják. Egyesek legnagyobb meglepetésére a németeknél működik az adósok börtöne. Aki nem fizeti a hitelét, ahhoz egy pár hónap múlva bekopog a szerv és megkérdezi a további terveket illetően. Három verzió van, melyek közül a leghatékonyabb, ha megállapodásra jutsz az elmaradást illetően a hitelezővel, vagy leülöd napi 30€-jával, vagy az addigi karrieredet felégetve elhagyod az országot az elévülési időre, bízván abban, hogy nem találnak meg.
Érdemes a letelepedettek tapasztalatait meghallgatni, túlnyomórészt akció, sci-fi, pornó és thriller történeteket lehet hallani, teljes felkészületlenséggel, üres zsebbel, nyelvtudás nélkül érkezett emberekről, akik egy marék €-ért kemény munka árán, (mert első időkben logikusan ez jut inkább) megalapozták a jövőjüket és egy normális környezetben látják a holnapjukat. Ezekhez a sztorikhoz mérhetetlen szerencse is kell, de az ugye mindenhol, még a határozott szándék mellé is elkél. Meg persze az idő... az idő mindent eldönt. Aki bírta a kiképzést, megjutalmazta magát, aki gyenge, az lecsúszott, vagy hazament. Vannak emberek akik a jég hátán is megélnek, vannak akik még keresik a céljaikat és fogalmuk sincs mit várnak az élettől.
Én tudom mit szeretnék, az idő pedig nekem dolgozik.
