Amíg az ember ismeri a céljait és hétköznap harcol értük, különösebben nincs is ideje elgondolkodni a magányán. A hétvégék viszont elképesztő erővel marcangolják az apai lelkemet. Otthon a család épp szalonnát süt nagyfater születésnapját ünnepelve a hétvégi telken. Csemeték futkároznak fel alá, levetkőzi mindenki a hétköznapok álarcait és felszabadulva kicsit beszélgetnek. Ez NAGYON hiányzik. Én meg itt egyáltalán nem érzem, hogy tartoznék valakihez. Az itt élő cimborám, Rudi folyton elfoglalt, a cimborám cimborái, mint Pacal-pajtás, pedig dolgoznak hétvégén. Ez természetes, mindenkinek meg van a saját élete, nem szívesen lennék kolonc bárki nyakán, de le fogom rövidíteni a hétvégéket, azt találtam ki, hogy szombati munkákat fogok vállalni, Nem nekem való ez a lelki teher, hogy két napig ücsörögjek a kék sarokban a gongot várva. Persze ilyenkor jut egy kis idő arra, hogy lakást keressek a családnak, vagy valami jövőbeli tervet építsek fel. Bevásároljak élelmiszerből annyit, amennyi elegendő lesz a következő hétre. STB. Már azt találtam ki, hogy a hétvégi kajákat bonyolultabbak közül választom, hogy a főzéssel is  menjen az idő. Elég erős lettem a reggelikben. Olyan gombás tojással rukkolok elő szombatonként, hogy még délben is elismerően csóválom a fejemet. Egy apróság van csak. Ezt az élményt sincs kivel megosztani... Viszont a skype, viber és a többi voip telefon lehetőségével csettintésre megoszthatom gondolataimat az otthoniakkal, illetve akik jobban átérzik a helyzetemet, ők a sorstársak. Mirtillel, vagy Mónival, akik ugyancsak magányosan lapátolják külföldön a Bruttó Nemzeti Összterméket, egyszerűbben megtalálom a hangot. A magányt, hogy megfelelően tudjam kezelni, hogy komolyabb depresszió nélkül tudjak megfelelni a sors által elém támasztott követelményeknek, nem szégyen rutinosabb versenyzők tapasztalatait meghallgatnom, tanácsait megfogadnom.

Az én drága nagymamám 60 éve ugyanezt az utat választotta. Debrecenből Budapestre költözött a jobb életkörülmények reményében. Most az én Debrecenem Budapest, és az én Budapestem Ulm lett. Hiába a kívülállónak oly mértékben feltűnő összecsengés, mégis többek között a nagyim érti meg a legkevésbé, hogy miért döntöttem amellett, hogy máshol éljem le az életem. Pedig annyira sablonos. Én annyira leszek itt életem végéig németben Ausländer, mint ő Pesten vidéki. Pont annyi szervezést kíván tőlem a hazaút, mint tőle kívánt minden alkalommal. Az én gyerekeim is annyit lesznek a nagymamánál, mint az ő gyerekei voltak, mégis a legkevésbé ő látja ezt át. Próbáltam többször elmagyarázni neki, de nem közeledtek az álláspontjaink. Szerinte az országváltás az egyfajta szentségtörés, pedig csak egy nyelvet kell hozzá megtanulni. 

Más téma. Szerintem a külföldi munkavállalásnál két opció közül lehet választani. Munkásszállón, vagy társbérletben a többi sügérrel baszódni, idegeskedni, vagy egyedül aszalódni egy kislakásban. Utóbbit választottam, annyi előnye van, hogy egyedül legalább akkor van takarodó, mikor lekapcsolom a kib@szott lámpát. Nincs buli naphosszat a szomszédban és ebből adódóan nem zombiként járok melózni, mint a szlovák, vagy lengyel kollégák. Persze így jóval lassabban telik az idő..

Viszont ma este jobb híján egyedül emelem magasba a poharamat, hogy kissé lazuljon a torkomon a  magány kötele.

Egészségünkre hazátlan vándorok!

Jövő héttől meg bevezetem a szombati munkanapot is. Sok ez a kétnapos hétvége amíg nincs itt a családom...