Ilyen, hogy szombati munkanap egy évben talán kétszer fordul elő. Nem arról van szó, hogy szorgalmi jelleggel ne lehetne bemenni szinte bármelyik szombaton, hanem amikor kötelező a megjelenés. Természetesen a családosokra ez nem vonatkozik, hiszen a szerződés 5 napos munkahétre kötelezi a munkavállalót, aki ehhez ragaszkodhat, nincs sértődés. Tiszteletre méltó, hogy a nagyvállalat 70 éves főnöke is munkába állt, beröffentett egy kamiont és kivitte egy üzlethez, majd ellátta azokat a feladatokat, amit elvár az alkalmazottaitól. Az 50 körüli fia egész nap targoncázott. Nincs mese. Amikor szülinapja volt az öregnek, akkor a fia vett neki egy mercit és egy maseratit. Volt nagy hőbörgés az alkalmazottak körében aznap. Az eredményt könnyű irigyelni, de látni kell azt is, hogy egyetlen napon sem felejtenek el tenni is érte. Példamutató a hozzáállásuk.

Minden nap ingyenesen annyi ásványvizet és üdítőt vihetek magammal, amennyit csak akarok, mindössze nap végén a göngyöleget vissza kell adni. Tehát haza nem vihetem, de munka közben fürödhetek is benne. Szombaton a svédasztalos kaját is a cég állja, aminek elfogyasztásához nem kell kicsekkolni, fizetik az ebédidőt is. Nap végén, - ami szombaton dél körül van - a Capo kiabál utánam, hogy ott felejtettem valamit. Tetszőlegesen választhattam egy rekesz sört magamnak és egy rekesz üdítőt a családnak. Gratis. Ezek a plusz gesztusok teszik még emberibbé a munkahelyet. A pénz nem minden. Szerintem nem esne ugyanilyen jól, ha ezeknek a gesztusoknak a kb. 20€-s ellenértékét írnák jóvá.

Ahhoz képest, hogy otthon egy főnököm sem fizette a túlórát, csak elvárta, szokatlan, ám könnyen elfogadható az itteni munkáltatói lélektan. Mostani fizetésemhez kaptam egy tank benzinre elegendő üzemanyag utalványt is, így már a munkába járásomat is ők fizetik. Mindig meg tudnak lepni valami aprósággal, ami itt magától értetődő, magyar szemmel pedig kivételes figyelmesség.

Egy erősebb, 12 órás nap végén, valami felsőbb erőtől vezérelve besétáltam a főnök irodájába, majd kijelentettem, hogy holnapra úgy sincs jobb dolgom, hallottam, hogy egyesek jönnek dolgozni a szombati napon is, így hát érdeklődöm, hogy én is hasznossá tehetem-e magam, vagy maradjak otthon és kapcsolgassak a ZDF és a Sat1 között? Enyhe szimpátia mosollyal kísértem a mondókámat, hogy egyértelmű legyen, nekem kell a pénz és hétvégén kúrogat az unalom is.

Szemüvegét leveszi, szemeit megtörli. Látszik a fején, hogy most épp 10-ig számol, hogy a megfelelő szavakat megtalálja. -De hát, mindenkinek jönni kell dolgozni, maga például a Kaufland féle üzletet szállítja le az orosz kollégával. Ki van írva a diszpo táblára... Nem olvassa?

Ja, de hétköznap reggelente érdekel, hogy aznap merre küldenek, de péntek délután minek érdeklődjek a hétfő reggeli túráról, mikor újratervezik 3-szor, mire aktuális lesz.

Szaporítottam az egy napra jutó f@szfejek számát a kis listáján. Hát, ilyen is van.

"Az élet nehéz, de még nehezebb, ha hülye vagy." - John Wayne

Minden nap sablonos lett, ismerem a címeket, ismerem már az embereket, ismerem a helyi sajátosságokat, tudom ki jó fej, tudom kit kerüljek, ha azonos pulzusszámmal szeretnék kimenni az ajtón. Kokettálnak, felületes dolgokról trécselnek velem, aminek köszönhetően érzem, hogy fejlődik is a nyelvem. Jól érzem magam a bőrömben. A munkában elismerték az igyekezetemet, megbecsülnek, úgy hiszem bedolgoztam magam.

Hétvégén a baráti támogatásban is volt részem, ami rendkívül jól esett. Valaki hajlandó tettleg is fellépni értem? Nem csak beszél a levegőbe, vagy mint más, aki ezer év után egyáltalán meg se kérdezi mi van velem... Elfelejtődnek a felületes kapcsolatok. Várható volt, de az ember egy kapcsolatát sem érzi felületesnek, amíg az élet kíméletlenül rá nem világít. A hétvégén szárnyaltam, mert volt társaságom, akivel megoszthattam a gondolataimat, érzéseimet. Régóta ismer és bizonytalan helyzetben, mint a lakás, rámutatott, melyik út a járhatóbb. Szóval hálát adok a jó barátért. Jól esett, helyrerakta a lelkemet. Ilyenkor a magány stoppere nullázódik. Kb. 5 hétig bírom rezzenéstelen arccal, család nélkül, skype-on tartva a kapcsolatot. Most 8 hetet kell lenyomnom. Kissé necces.

Melóban kaptam magam mellé egy német fazont, aki valamiért 45 évesen találta ki, hogy elhagyja a berlini levegőt és itt délen kezd új életet. Sok szerencsét kívánva lapozhatnánk is tovább, de ez a sittes mókus pont mellém került kocsikísérőnek. Jó humora van, el lehet vele beszélni dolgokról, de lustasága elképesztő méreteket ölt. Alapvető probléma, hogy nem találkoznak az érdekeink. Én teljesítménybérben vagyok, ő meg órabérben. Ő húzná az időt, én pedig hajtanám. 4 órás címet 6 óra alatt tudok teljesíteni, mert balfasz. Ugyan kezdő, de semmi jelét nem látom a fejlődésnek, nem fogadja az okításokat. Még egy hét türelmem van, aztán jelentem a capoknak, mert a zsebemre megy a foci. 

Apropó! Pénz! Nem hiszed el ki hívott! Aki a kezdetekben cserben hagyott a sikeres állásinterjú után. Az italnagyker  tulaja, aki meggondolta magát. Kérdezte, hogy keresek-e még állást, mert náluk most lehetne is kezdeni. Mondtam neki, hogy nézze el nekem, de 3 hónapja dolgozom a konkurrenciánál. Nem tervezek kilépni, elégedett vagyok. Leszögezte, hogy a lojalitás nagy erény a mai világban, elfogadja a válaszomat, majd jövőre újra tárgyalunk, ha úgy alakul. Elköszöntünk. Letettem a telefont és motoszkált a fejemben órákon keresztül, hogy a több pénzre mondtam nemet az imént becsületből. Ez volt helyes szerintem. Nem hagyom el azt a céget, aki a legnehezebb időben munkát adott rutin nélkül, bízott bennem amikor már én se, más se nagyon. A hivatás nem babaruha, amit felveszek leteszek. Nem kísérletezem, jól érzem magam itt. Nem bíznám magam még egyszer valaki kezébe, aki meggondolgatja magát. Utánaérdeklődtem, spanom azt mondta, hogy a nagy melegben kibukott attól a cégtől pár új ember, így most hirtelen kellene oda a munkaerő. Sajnálom.

A lakás ügye nem halad zökkenőmentesen. Vannak pillanatok, amikor karnyújtásnyira érzem a szerződést, de igazából szó sincs róla. Amíg beszélgetünk, addig minden oké, minden rendben, de ami nincs leírva, az semmis. Legmelegebb: szerződés aláírásra megbeszélt időpontban egyedül vagyok a megbeszélt helyen. Mikor email érkezik, hogy sajnos... Kb. ennyire alázzák az embert. De már úgy is jártam, hogy nem nyit ajtót. Ez a legnehezebb küldetés, hogy lakást találjon a külföldi. Folyamatosan kérik a fizetési kimutatásokat. Papíron már több bevételem van, mint a tulajnak, mégse adja ki nekem a lakását. Számításaik szerint ahány fős a család, annyiszor 600€-ra van szükség havonta enni, inni, autózni, stb. (Igen, a két éves fiam is havi szinten elautózza, issza, játékgépezi, kokainozza, kurvázza a 600€-t. Persze te sügér.) Ehhez jön hozzá a lakás bérleti díja rezsivel, PLUSZ tartalékolni is kell minden hónapban. Egyszerűen muszáj. Természetesen, bazmeg. Szóval egy lakást, ami 700€, akkor tudsz kivenni négy fős családdal, ha havi szinten fel tudsz mutatni 3500€ bevételt. Köszi. Ha egyedül 3500€ havi bevételt fel tudnék mutatni, lízingelném a házat, nem bérelném. Szerintem. Na, de nem baaaj, megoldom ezt is.

Amióta újra van életem, azaz kisütött a nap, azóta a blog nem íródik. Te se itt pislogj, nyomás a szabadba nagyítóval hangyázni! Az első esős napon lesz újabb poszt.

Molotov úr egy állandó dohányfüstben élő, 55-60 év közötti orosz származású életművész a kalózok általános ápoltságával, arcszőrzetével és a Hold felszínét idéző kráteres arccal, aki az egyetlen igaz isten a göngyöleg csarnokban. Már 25 éve dolgozik ott, ahol bárki más az első hónap után eret vág hosszában, így ő ott a legnagyobb vezér. A szókincse 20 szóból áll, de olyan fortélyosan használja, hogy azt a húszat sem érti senki. Nem is beszél, inkább artikulálatlanul ugat, üvölt, melynek hangsúlyából sejteni lehet, hogy épp haragos, vagy vidám. Hozzávetőlegesen napi 300-400 raklap göngyöleg kerül szortírozásra a göngyölegraktárban, ami körülbelül 10.000-12.000 rekeszt jelent. Na! És pont itt fedezte fel Molotov elvtárs a lehetőségek azon rését, amit a nagy számok törvénye és a német környezettudatosság, vagy fukarság találkozása teremt! Ugyanis a német átlagember, ha lejár a hűtőben a sör szavatossága nem kidobja a szemétbe ahogy illik, hanem a forintbaszója visszacsoszog vele az üzletbe és bontatlanul átadja az eladónak a 8 centes betétdíjért cserébe. (Az van kb. 24 HUF.) Szóval nem nagy mennyiségben, de a napi 10.000 rekeszből két-három rekesz tuti, hogy úgy kerül vissza, hogy bontatlan, de lejárt szavatosságú sörrel van tele. Molotov meg nem csinál túl nagy ügyet a papírformából, oly mesteri technikával issza, hogy senki se látja, mikor fogyasztja el, ám a hatását vitatni is felesleges. 3 munkaóra elég neki, hogy picsa részegen tántorogjon végig fel és alá a göngyöleg csarnokban az elektromos békával. Néha elgondolkodtató, hogy a béka húzza őt, vagy ő irányítja a békát. De időnként, mikor a party hangulat eluralkodik rajta, akkor alkoholszondaként a zajok szolgálnak, borulnak össze-vissza a raklapok. Van, hogy egy órában 4-5 raklapot ejt, borít, lök. Nos, ilyenkor - mivel némi önkritikával ő is rendelkezik- inkább valami más, főleg ülő elfoglaltságot keres magának, például a nem megfelelő rekeszbe helyezett üvegeket egyenként kiválogatja. Majd, ha már újra lát és járni is tud, lefuttat magán egy protokoll restartot és újra nekiugrik a békájának, mert sétálva csak gyorsabban telik az idő. Abban a 200 méter hosszú csarnokban lesétál szerintem napi 20-30 km-t azaz egy fél maratonnyi távolságot biztosan. A főnökség irodája arrébb van, így senkinek nem szúr szemet, sőt még a zaj sem hallatszik el odáig. Senki nem néz rá Molotov körmére, ami azért is lenne felesleges, mert nélküle ez a részleg megállna. Mindenki számára nyílt titok: pia nélkül Molotov nem tud létezni, Molotov nélkül pedig a göngyöleg részleg lenne fejetlen. Magasabban is szemet hunynak a hobbija felett. Nyugdíj előtt nem küldik el, ha nem csinál valami eget verő bakit. Tehát ő az ottani homokozó királya.

Ma elég gyorsan végeztem egy beszerző és egy kiszállító körömmel, így gondoltam, mivel még éreztem magamban kellő fittséget, benézek erre a játszótérre, addig is ketyeg az órabér. Haladt is minden szépen, amíg egy ócska raklap egy tenyeremnyi leszakadt darabját a sarokba nem rúgtam.

Hősünk olyat üvöltött, mintha legalábbis elejtettem volna a Mona Lisát! Pillanatra összerezzentem, nem értettem vajon mi történhetett, valaki életveszélyben van, vagy mi a pöcs?! Gyorsan leltárba vettem a kollégákat, akik ugyancsak őzike szemekkel néztek Molotovra, hogy mi zökkentette ki a délutáni meditációjából. Pár másodperc múlva felfogtam, hogy nekem szól ez a pompeji lávaeső, melyet szóról szóra egy bernáthegyi is el tudott volna ismételni. Négyen néztük, egyikünk sem értette, hogy mit mond, de tolta keményen sértődött orosz stílusban. Majd amikor rámutatott az általam derekasan sarokba illesztett fadarabra és a tőle 3 lépésnyire lévő fahulladékgyűjtő konténerre, akkor mindenki számára világos lett, hogy megsértettem a kizárólag Molotov fejében létező házirendet, melyre bevillant szemei előtt a vörös kód.Már nem kezdtem bele a parttalan vitába, hogy elmagyarázzam, azért rúgtam oda, hogy közelebb legyen a szeméthez, és addig sem esik el benne senki, főleg nem én, valamint nem akad el benne a raklapom amit a jobb kezemben lévő békával lendületben tartok.

Molotov pajtás nem az értelmével tartja lendületben a céget, hanem azzal, hogy álmában is tudja, mit kell ott csinálni. Ebből adódóan nem is törekszik a teljes éberségre. Illuminált állapotában egy jellegzetes szájjátéka, melyet alább illusztrálnék: 

Persze ezt a mutatványt egy tacskó méretű bajusz alatt adja elő. Ez az ő végjegye, ezzel a munkavégzés mellett elszórakoztatja magát 10 órától munka végéig, amikor is bevágódik a kocsijába és szépen hazavezet. Ezúton is csodálatomnak adnék hangot, hogy nem tudott még egy rendes üzemi- vagy közúti balesetet összehozni. Az őrangyalai valószínűleg csapatban és 3 műszakban vigyáznak rá. Tartsák meg jó szokásukat a jövőben is!

Valahogy apósom addig húzta rezzenéstelen arccal, hogy németbe költözünk, hogy már azt hittem, nem érdekli, vagy még támogatja is az ötletet, viszont mostanában, kb. egy hete megindított egy lélektani harcot a német projekt ellen. Bármikor beszélünk és azért szakítunk rá időt, minden alkalommal megjegyzi, hogy a németeket ne akard megérteni, egyszerűbb itthon, add fel, gyere haza...

Persze az egyszerűbb terveket egyszerűbb kivitelezni. Megértem, hogy nem szeretné elveszíteni a lányát és az unokáit. Érthető a reakciója. Valószínű én is megpróbálnám a lányom palijában a lelkesedést letörni, mert az ember önző. Viszont most magasabbra tettem a lécet, mint más általában, így hát az ilyen hangokat meg sem hallom, elengedem a fülem mellett, mert egyelőre ebben a fázisban értelmezhetetlen a honvágy érzete is. Kevés idő telt el még ahhoz is, hogy egy egészséges honvágy kialakuljon bennem. A család viszont nagyon hiányzik. Viszonylag sűrűn haza tudok látogatni. Nem okoz problémát egy telefonhívás, vagy skype beszélgetés sem. Ezek azért megkönnyítik a dolgomat. De csak az lenne már az igazi, ha itt lennének a szeretteim.

Ha azt gondolnánk, hogy a betanuló kolléga alá olyan gépjármű való, ami panaszmentes, akkor picit tévedünk. Már gyulladt ki, robbant fel a kereke, minden hangszeren játszik, de főleg az idegszálaimat pengeti. Az hogy világít minden hibajelzés, mint a karácsonyfán, az normális, nem hiszünk a rendszernek, hanem leellenőrizzük a féket, és ha egyszer megállt, akkor már indulhat is a 22 tonna bambi a boltokba. Ámbár, ha kiégett egy izzó, azonnal cserélni kell, mert ha megállít a rendőrbá egy izzó miatt, akkor mindenre fény derül, azt meg ugye senki sem akarja, főleg én nem. Hiszen mélyen zsebbenyúlós élmény errefelé az ilyen. A cég meg elég fals módon úgy áll a dolgokhoz, hogy hajts ki, vidd az árut bármi áron. Ha viszont megbüntetnek, akkor miért hajtottál ki? Nem kellett volna elindulnod. Ha elindultál, akkor tiéd a büntetés.

A kigyulladásos történet eléggé abszurd volt. A bal tükörben hirtelen annyi füst volt, mint egy Michael Jackson koncerten. Már akkor tudtam, hogy most az egyszer a fékprobléma visszajelzés valós volt, és befogott a fék, mely azért egy 40 km után szeret kigyulladni. Jeleztem a hiperaktív betanító mesteremnek, hogy nem tervezett jelenség ütötte fel a fejét, ő meg, mint rutinos sofőr tőlem kérdezte, hogy most mi legyen?! Így a kocsit leállítottam egy buszmegállóban, adtam a beparázott kollégának egy csibesárga mellényt, meg egy háromszöget, hogy tegye, amit tenni kell, mielőtt egy rendőr erre jár, aztán egy betonkeverő elé kiugrottam, levajaztam, hogy tolasson már vissza picit és locsolja le füstölő féket, mielőtt a gumi kigyullad, mert onnantól csak végignézhetjük, ahogy leég a kocsi, hiszen a gumitüzet el nem oltom sehogy. Faszi visszatolat, hozzávetőlegesen 100 liter vízzel eloltotta a féket. Megmenekült a kocsi, a rakomány és a személyzet is. Betonkeverős forma kapott hálám jeléül két kezébe két narancslevet. Mindenki boldog, gondoltam. Viszont ekkor a kolléga, aki csak mászkált fel alá, mint pöcs, bejelentette, hogy neki elég volt, levette a céges mellényt és elindult haza. De mire kiért a szerelőbrigád, addigra valahogy meggondolta magát és visszatotyogott két Leberkäsesemmellel. (Ez itt a helyi kuriózum, mint otthon a lángos) Azt mondta, hogy útközben lenyugodott. Szerelők kijöttek, valamit kopácsoltak, azóta megy. Úgy gondoltam, hogy legalább kapok egy kedves hangvételű köszönő levelet Merkel kancellárasszonytól, melyben hálát ad a jó helyzet felismerő és probléma megoldó képességemért a jó Istennek. Áru leszállítva, autó egyben. Elég széles vállal érkeztem vissza, ahol közölték, hogy legközelebb a táskámat vegyem ki, és miközben a tűzoltókat hívom, vonuljak távolabb, hogy had égjen le. Nem ugrálunk az autó elé, meg ilyenek, mert nem élem meg a nyugdíjkorhatárt. Ekkor tettem fel a legkellemetlenebb kérdést, hogy nem kellene esetleg egy kib@szott poroltó a kocsira? ÁÁÁÁ! Minek egy olyan kocsira poroltó, amelyik vízet szállít? Ja, bocs bazmeg. Akkor hülye vagyok. Talán azért, elvakult barátom, hogy ne égjen keresztül legközelebb a kerék és az üdítő közötti technika, amit úgy hívunk, teherautó...

Tegnap meg a másik oldalon, a meghajtott kerekem gondolta, hogy enged a fizikának és felrobban. Mivel ezt kb. 20 perc állás után lepakolás közben tette, nem nagyon értettem, hogy mi volt a panasza. Aztán rádöbbentem, hogy valószínű, a kerekek a mínusz 12 fokban lettek felfújva, tegnap meg kb. 35 fok volt. Hívom a központot, mondom gáz van, defektet kaptam. Melyik autó, melyik kerék, hol vagyok? Szépen elmesélem, majd mondja az ember, hogy ő csak épp arra járt, igazából a főnökök pont nincsenek ott. De jó, 5 perce beszélek valami agyhalott raktárossal... Jön a vezér, végighallgatja, majd javasolja, hogy ne csináljunk nagy ügyet ebből, pakoljak fel szépen göngyölegből 21 raklapot, mint rendesen, aztán irány vissza  a bázisra lyukas kerékkel. Van ott még annyi kerék, hogy ha nem nyomom nagyon neki, akkor simán visszaérek. Jár a piros pont, ezt is megcsináltam. Amíg nincs baj, addig nincs baj. Ökölbe szorult seggel, de visszavittem.

Majd, ha minden szépen halad és jön valaki utánam, akkor feljebb léphetek a táplálékláncon, mert egy jobb autóra ültetnek, a kezdő meg ezzel járhatja végig a poklot, ahogy korábban mindenki tette. Ez afféle beavatási szertartás, hogy az ördögszekérrel mész a kezdeti időkben. Kérdeztem, hogy kb. mennyi ideig élvezhetem ezt a kiváltságos helyzetet, azt mondták majd meglátjuk. De ilyen szöveggel nem lehet lekoptatni, végigkérdeztem a sofőrkollégákat, hogy ki meddig ült rajta. Hiába. Ettől sem lettem okosabb, mert volt aki 2 hónapig, volt aki 4 évig tekergette a kormányát. Balra-jobbra, mint Snoop.

Szóval majd meglátjuk. Ilyen ez a szódás élet. Nem mondhatom, hogy unatkozom.